Ahogy arról korábban is írtam, kisfiammal rendszeresen teszünk pár órás túrákat a természetben.
Tegnap is így történt ez, kocsibapattantunk, majd kb. 10 km után meg is érkeztünk a Fertőpartra. Futóbicikli ki, gyerek rá, aztán neki a nagyvilágnak. Ilyenkor csak a felfedezés számít, amit nem adhat meg neki egy okostelefon, tablet, vagy tévé, amiket amúgyis mellőzünk, amennyire csak lehetséges. (Telefonnal is csak fotózni engedem.) Ahogy nézem, miközben elmélyülten csinál valamit, mondjuk kavicsokat dobál a folyóba, eszembe jut a saját gyerekkorom. A fenti képen éppen hóesést produkál a száraz virágok bolygatásával. Én mennék tovább, de ő a számomra legunalmasabb helyeken is el tud időzni félórákat. Gyűjti a kis köveket, ki tudja, milyen szempontok alapján, majd vizet locsol rájuk. Aztán eszembe jut, hogy milyen őszinte pillanatokat tudok lencsevégre kapni ilyenkor. Semmi pózolás, csíííz, mosolyogj, stb.
Persze én is hűen a mindfulness fotózáshoz, most egy régi manuális obit hoztam magammal, amivel a kis örökmozgót igen nehéz befogni. (A megoldás már úton van, ugyanis rendeltem egy olyan adaptert a géphez, ami a régi manuális optikákból autófókuszosat csinál, de erről majd egy későbbi bejegyzésben részletesen írok! (Nyilván az nem az éber tudatos fotózás része, ezt a kreatív fotózásokhoz szeretném használni.)) Aki próbált már nemegészen 3 éves gyereket akármilyen fényerős obival lefotózni, tudja miről beszélek. Viszont annál nagyobb az öröm, ha sikerül jó képet csinálni róla. Ő játszik, és én is. Majd szalad hozzám, hogy elújságolja a legújabb felfedezését, például azt, hogy bugyborékol a pocsolya… Sokszor legyintek, hogy oké, én ezt már rég tudom, de többször előfordult már, hogy nekem is újat tudott mondani. És meg is érkeztünk, a poszt lényegéhez. A kis bocsom olyan dolgokra ébreszt rá, amiket teljesen magától értetődőnek tekintek, de le kell lassulnom, hogy átéljem az ő gondolatvilágát. Mert mi felnőttek, min is gondolkodunk? Hát minden „fontos” dolgon. A legtöbbször észre sem vesszük, hogy egy kis élet cseperedik mellettünk, és ennek az életnek minden percét megéli, oly módon, amiről mi régóta megfeledkeztünk. Hiszen a lakáshitel, meg a csekkek, meg a Covid, mega a ki tudja még, hogy mi minden, teljesen felemészti az energiáinkat. Csak a rohanás marad. Akinek viszont van gyereke, az rájön, hogy a gyerekkel együtt az ember újraélheti a saját korai éveit. Nem igazán tudom, hogy lehet-e felnőttként ennél csodálatosabb élményben részünk! Amíg nem volt gyerekem, csak sirattam a gyerekkorom. Most hogy van kettő is, újra átélhetem. És mivel fotográfus vagyok, meg is örökíthetem, és neki is megmutathatom majd, ha ő lesz 10, vagy 20 éves. A konklúzió pedig ez: Éljétek meg a kicsikkel, fedezzétek fel újra a gyermekkorotokat!
Ennek megörökítésében pedig szívesen állok rendelkezésetekre! Keressetek bátran!
(A képek egy Helios 44-M4, szovjet objektívvel készültek Nikon Z5-ös vázon.)
