Az igazán első blogpostom szóljon kicsit a gondolatébresztésről.
A célom ezekkel a bejegyzésekkel, hogy mögélássatok a fotográfiai motivációmnak. Ma már boldog-boldogtalan fotográfusnak nevezi magát. Valószínűleg rólam is ezt mondhatják a „nagy öregek”. De el kell kezdeni valahol. Ők is elkezdték, és 10-20-30 évvel ezelőtt azért tényleg másról szólt ez a szakma, mint manapság. Főleg a filmes korszak volt egészen más. Ott nem igazán volt „alibizés”. Vagy jól sikerült a kép, vagy nem. Nem volt LCD kijelző a gép hátulján, nem lehetett ellenőrizni az élességet, az expozíciót. Akkor valóban érteni kellett a szakma csínját-bínját. Én is sokat foglalkoztam filmes fotózással, tele volt a vitrinem mindenféle régi gépekkel. Szenvedélyesen gyűjtöttem a koros masinákat. A legjobbakat ma is féltve őrzöm.
Viszont lehet digitálisan is fotózni úgy, hogy az tudatos legyen. Nálam ez úgy működik, hogy a kis hobbigépemet – ami egy Fujifilm X-E2s – egy manuális optikával használom, amin nincs autofocus, és a blendét is nekem kell állítanom. Ezen kívül a sokoldalú RAW formátum helyett JPG-et használok, hogy ne nagyon legyen értelme az utómunkának, ugyanis a JPG fájlok elég érzékenyek az utólagos manipulációra. Igazán autentikus akkor lenne a folyamat, ha a hátsó kijelzőt is letakarnám. Van is erre gépe a Fujinak, de ott azért még nem tartok.
És, hogy hol ebben a tudatosság? Mindezen beállítások, és eszközök birtokában nem lehet vaktában lövöldözni, ha értékelhető képet akar az ember. Át kell gondolni a mit, és a hogyant. Persze beállíthatnám sorozatlövésre a fényképezőgépet, aztán csak lenne pár jó kép a végén, de nem ez a célom, hanem az, hogy átgondolt fotóim legyenek.
A fenti kép is így született. Múlt nyáron sokat kirándultunk a kisfiammal a közeli erdőkben, tavaknál, réteken. Biciklire föl, gép a zsebbe, aztán neki a természetnek. Nyár végére a kisfiam annyira megszerette a feketeszedret, hogy külön programot csináltunk annak „szüreteléséből”. Míg ő csemegézett, én próbáltam lencsevégre kapni.
Ezen a képen semmilyen utómunkát nem eszközöltem. Nem lett vágva, kiegyenesítve, színkorrekciózva, stb. stb. Egy amolyan SOOC (straight out of Camera), egyenesen a gépből jövő fotográfia. Pont ez volt a cél. És nem csináltam száz képet, hanem összesen kettőt erről a témáról. Egy állót és egy fekvőt. Az utóbbi volt a jó választás.
Amióta fotózom, komolyabban 2015 óta, azóta az a célom, hogy tudatos képeim legyenek. Ebben segít az úgymond manuális beállításokkal való fényképezés. Szeretem a záridőt is magam állítani, mert valahogy mindig közelebb vagyok a kívánt hatáshoz, mint akkor, amikor a gép maga állítja az időt.
Az egész posztom tanulsága az, hogy nem kell 1000 képet csinálni egy adott témáról, hanem meg kell ismerni a gépet, majd kihasználni annak lehetőségeit. Lehet az akár egy telefon is. Közhely, de a mai felgyorsult világban szükség van a lelassulásra, igazán átgondolt cselekedetekre. Amíg az ember pörgeti az Instát vagy a Facebookot, 3-4 másodpercenként érik teljesen különböző impulzusok. Ez lehet csodálat, irigység, szeretet, gyűlölet, bármi. De olyan gyorsan történnek a hatások, hogy az teljesen kifárasztja az agyunkat.
Lassuljatok le kicsit, élvezzétek, éljétek meg a pillanatot. Biztos kitalálták már a mindfulness fotózást, de ha nem, akkor most én szeretném ezt meghirdetni. Kicsit nagyképűen hangzik, de mi más lehet a célja egy olyan hobbinak, amit végül hivatásomnak választottam?
